A lazaságot hirdetem a bloggal és a randitúráimmal: könnyedén venni az életet, bizalommal nyitni a világ felé. De azért ennek a lazaságnak van pár előfeltétele: a magunkkal és a világgal komfortban levés igencsak függ az önszeretetünktől, önképünktől, önbizalmunktól.

Nem a tömény, nárcisztikus önszeretetről beszélek, hanem arról, hogy akkor is szeretjük magunkat, mikor elbénázunk valamit a munkában, mikor nem úgy nézünk ki a tükörben, ahogy jól esne látni magunkat vagy épp megbántanak minket. Ez az önszeretet a gyerekkorban kapott szeretetből táplálkozik: azt görgetjük tovább felnőttkorunkra, ahogy szeretve voltunk. Ha nem nagyon, hát valószínűleg mi sem tudunk magunkhoz kedves szeretettel viszonyulni, mikor a leginkább elkélne egy kis léleksimi. Az önszeretet hiánya nyilvánul meg abban, ha a szerelmes ember párkapcsolatban van, de hitetlenkedik: “ugyan mit szeret bennem a párom”? Mert nem hiszi el, hogy szerethető… 

Nos, ha nincs is meg az önszeretet alapjáraton, hát elkezdhetjük építgetni. A legegyszerűbb, ha önmagunk kisgyermek-verziójával kezdünk: a bennünk lévő kisgyermeket ugyanis a legkönnyebb szeretni. Ő törékeny, kiszolgáltatott, oltalmazni való. Neki könnyebben elnézzük a hibázást és gyorsan meglágyítja a szívünket.

Az önkép némileg más kategória: amilyen elvárásokat támasztottak felénk a kezdetektől fogva, amilyen környezetben szemléljük magunkat, az határozza meg a magunkról kialakult képet. Ha ez pozitív, akkor bátran és egyenes háttal tudjuk felvállalni magunkat. De ha silány ez az önkép, akkor degradálóan, akár önostorozóan nyilatkozunk magunkról. Vagy esetleg álpozitívan, furcsa mód elfedve valódi önsajnálatunkat - ez az, amikor az elégedettség, önelégültség mögött sejthető némi kisebbrendűségi érzés, kompenzálási vágy… Fontos egy többé kevésbé oké önkép, hogy a párkeresésben kellemesen-normálisan tudjunk beszélni magunkról, de ahhoz is, hogy egy állásinterjún el tudjuk adni magunkat. 

A pozitív önkép kialakításában segíthet, ha kikukázzuk azt a rossz szokást, hogy fölfelé méricskélünk, vagyis csodaemberekhez hasonlítgatjuk magunkat, lehetetlen nehézségű elvárásokkal megfűszerezve. A legjobb, ha számba vesszük, hogy mi az, ami jó vagy szép bennünk, akár a legkisebb apróság is: a segítőkészségünk, a hajunk színe, bármi. Ezekben a mikromozzanatokban meglelhetjük a szimpatikus részeinket, és aki keres az talál, össze lehet gyűjteni belőle szép csokorra valót.

És végül megérkezünk az önbizalom témájához: az önbizalom abban való hitünk, hogy jól tudunk dönteni, a tervünket véghez tudjuk vinni. Ez a tapasztalatokkal, a gyakorlással érik - minél többször viszünk véghez célokat és hozunk jó (tűrhető) döntéseket, annál erősebb lehet a magunkba vetett hitünk. Ezt pedig nem ingatják meg oly könnyen külső hatások, kritika.

Definícióból adódóan úgy tuningolhatjuk az önbizalmunkat, ha minél edzettebbé válunk a döntéshozatalban és a terveink végrehajtásában. Nem kell, hogy ezek nagy tervek legyenek: ha bátortalanok vagyunk munkahelyet váltani, akkor kezdhetünk kis célkitűzéssel, belevághatunk egy tanfolyamba. Az kisebb falat, könnyebb elvégezni, adott a sikerélmény, amiből táplálkozni tudunk aztán.

Sokáig nem különült el a fejemben a három kategória különbsége; egyszerűen önbizalomnak hívtam mindent, ami magabiztos elégedettség. Mióta tudatosult bennem az önszeretet, önkép és önbizalom mibenléte, sokkal érdekesebb magamat és a környezetemet is szemlélni. És már azok a mondatok sem olyan nyálas klisék többé, hogy “szeresd magad” meg “bízz magadban”, mert hozzásegítettek, hogy olyan blogot írjak és olyan randitúrákat szervezzek, amire régóta vágytam :)