Együtt utaztam a vonaton a hétvégén egy nénikével. Mesélt az életéről - ahogy az időseknél néha megered a nyelv -, én pedig bátorítottam, mert jólesett neki a figyelem. Mesélt arról, hogy ő mindig csak segít, a nyugdíját is szétosztogatja, amíg van ereje a kertben termelni és eladni a kis portékáját. Hogy szétszóródott a család, de a testvérekkel azért még erős a viszony - épp a nővérénél volt látogatóban, aki 80 éves, ő maga még csak 77… 77 év azért szép kor, meg is kérdeztem tőle, hogy az évek alatt mik voltak a legszebb emlékei. A néni elmerengett, és a világ legelszomorítóbb válaszát adta: nincsenek neki szép emlékei, végigdolgozta az életét, férjhez ment, elvált, megint férjhez ment, megözvegyült, nincs abban semmi boldogító nosztalgia. Gondoltam egyet, és indítványoztam, hogy amint leszállunk a vonatról, csatlakozzon hozzám ebédre, hadd hívjam meg egy vendéglőbe az állomáshoz közel. Ott még mesélhet az életről, engem érdekel, ő pedig kimoccan kicsit a hétköznapokból. Zavarba jött szegény néni, kapaszkodott az ülésbe két kézzel, hogy ő csak egy parasztasszony, nem jár ő vendéglőbe, nem is járt sosem, nem is tudna ott szépen elegánsan enni. Nyugtatgatni próbáltam, hogy ez egyáltalán nem baj, előkaptam kedvenc mantrámat, hogy A SZÉGYEN EGY FELESLEGES ÉRZÉS, de semmi nem segített, nem fogadta el a meghívást. A megállóhoz érkezve szét is váltak útjaink, elsietett a néni olyan tempóval, amit a reggeli nyugdíjas piac-csúcsforgalomban is ritkán tapasztalni.

Eltöprengtem a válaszán, meg úgy az egész helyzeten, azóta is rezonál bennem. A néni nem tanulta meg élvezni az életet. Lehet bizalma sem volt sok mások iránt, és az önbecsülésén csorba eshetett, ha nem akarta elhinni, hogy megérdemel életében egy vendéglőzést legalább. Mindenesetre engem megerősített valamiben ez a történet: hogy a legkisebb bagatell boldogságot is jó mélyen az emlékezetembe véssem. Meg hogy nem szabad elsiklani a spontán adódó jó lehetőségek felett, ahogy a néni tette... Mert a munka önmagában nem nemesít, bármennyire is próbálta a kálvinizmus ezt elhinteni a fejekben. Az simán lehet szolgamunka egy szolgaéletben, ha örömök nem társulnak mellé...

Számba vettem hát a miniboldogságaimat idén, hogy az apró örömök és tanulások elraktározódjanak biztosra. A teljes kitárulkozás igénye nélkül csak a legaktuálisabbak például, hogy az egyik coaching folyamatom végére a lány, akit coacholtam, párra lelt - életében először. Örvend a szívem most is, ha rágondolok :) Aztán már nincs gyomorgörcsöm a háztartás körüli szerelési munkálatok szervezésétől, egy zuhanykabincserét végre bevállaltam, és ez büszkeséggel tölt el, hisz korábban ódzkodtam ezektől a feladatoktól. És voltam egy ökoesküvőn, ahol Béla bácsi volt a dj és a templom volt a tánctér, na az egy fílinges buli volt, amire nem elég a Mastercard :) 

Ismerek olyan 12 éves gyerkőcöt, aki hálanaplót vezet a kis napi örömeiről. Nem kellene a felnőtteknek is jegyezniük a miniboldogságokat? És akkor rózsásabb lenne a helyzet sokak életében… Még tart a nyár, még süt a nap, álljunk meg egy pillanatra, és tudatosítsuk az idei élményeinket mi is :)