Ez jön velem szembe mostanság folyton: nők, akik azzal küzdenek, hogy a férfinak, akivel már randiznak egy ideje, nem akaródzik elköteleződni mellettük. Mert szép és jó randizni a kiszemelttel, de eljön az a pont, amikor a nő már nem randizgatni szeretne, hanem biztonságot adó megállapodást. Azt érezni, hogy ez egy felvállalt kapcsolat, hogy a férfi érzései komolyak, hogy az együtt levés stabillá vált. Ez a nő ösztönös igénye, a biztonság. És ha egy bimbózó románc túl sokáig lebeg csak úgy, titulus nélkül komolytalanul, akkor a nő megijed. Megijed, hogy a (biológiai) óra ketyeg, mégsincs bizonyosság, hogy merre tart a kapcsolat. A férfi meg közben nagyon ráér – miért is sietne megállapodni, hisz nem erre van kalibrálva, hanem vadászásra. Milyen elfuserált egy patthelyzet!! 

Van nő, aki már nem bírja a feszültséget, és a férfi elé dobja az álláspontját: 

“Ez a bizonytalanság megőrjít, hogy nem látom, merre tartunk. Döntsd el, mit szeretnél, tudnom kell…”

Aki így tárulkozik ki, az őszinte és intim vallomásnak érzi ezt, mely közelebb hozhatja az áhított férfit. A valóság viszont az, hogy ez sarokba szorítás: “dönts, és méghozzá hamar!” Szinte borítékolható, hogy a férfi menekülőre fogja a dolgot - vagy időt kér, vagy kilép (néha ideig-óráig meghosszabbítja a kapcsolatot, és utána lép ki). Olyat még nem hallottam, hogy ez a fajta nyomásgyakorlás sikert hozott volna.

Van olyan nő is, aki halkan kínlódik, elfojtja bánatát, hogy nem haladnak a férfival semerre. Vagy túlfinomkodva, esetleg lágy passzív agresszióval jelzi a problémát... Ez a nő is szenved a bizonytalanságtól, s ez elcsúfítja az egyébként oly-szép-lehetne utat, amit a randifázis jelent… Viszont a kialakulóban lévő kapcsolatot sürgetni, nyomni nem tanácsos.

Olvastam egyszer egy találót ennek kapcsán: abból a rózsából már sohasem lesz csodálni való, gyönyörű rózsaszál, aminek a szirmait kézzel feszegettem szét. Magam is ismerem azt a nyomasztó érzést, milyen türelmetlenül várni, hogy alakuljon már valami konkrét. De pontosan ekkor kell kicsit kizoomolni a jelenetből és észrevenni, hogy MÁR VAN VALAMI. Ez a valami az ismerkedés, az egymásra rezonálás, az összecsiszolódás fejezete. A bókolás, a felfedezés, az izgalom időszaka. Soha nem lesz még egyszer ennyire sejtelmes férfi és nő viszonya egymáshoz! Mióta így szemlélem a randizást, az én tipikus türelmetlenségem is kezelhetőbbé vált.

A politológuspajtim nemrég fejezte be a disszertációját, és a köszönőszekcióban a legnagyobb részt a menyasszonyának szentelte. Megköszönte neki nemcsak azt a sok órát, amit párja az anyag nyelvi lektorálásával töltött, hanem azt az időt is, amit a lány meghagyott neki az írásra, a kutatómunkával töltött különlétre. Azért gondoltam ezt itt megemlíteni, mert bizony van olyan, mikor ez a legnagyobb dolog, amit adhatunk a másiknak: idő. Ez is a gondoskodás egy formája. Hogy nem túlszeretjük a másikat és nem préselünk ki belőle egy erőltetett vallomást, hanem megvárjuk, hogy a rózsa kinyíljon magától. Ez a folyamat nagyon is nőies, és segíthet megélni a feminin énünket. Jusson ez eszedbe, ha legközelebb azon kapnád magad, hogy sövényvágóval feszegeted a rózsabimbót :)