A finn fogorvos couchsurfingen írt rám. Bemutatkozott: 28 éves, nemrég költözött vissza Magyarországra, élt már itt korábban. Most szeretné régről szerzett magyartudását felfrissíteni :) Indítványozta, hogy üljünk össze egy kávéra, ha van kedvem. Úgy lettem összerakva, hogy a kávéhoz mindig van kedvem, úgyhogy rábólintottam :) 

A McDonald’snál találkoztunk - a gyorsétterem őrzői, a tinihordák emlékeztetik az embert, hogy fiatal bolondság, egy McFreeze a boldogság, úgyhogy a találkánk is csak jó lehet!! No azért mégse egy mekkávé mellett találjon rám a szerelem, kicsit odébb egy mindenmentes kávézóba ültünk be, az önazonosabb vidék számomra :D A finn fogorvosnak életidegen volt mindkettő, sem vegán hívságokkal, sem gyorséttermi kajával nem él, elmondása szerint tradicionális kosztot főz magára. Tradicionális, ez már-már hihhhetetlen!! Hogy semmi kínja nincs, nem gluténkerülő, a laktózzal is békében él és a szénhidrátot se mérlegeli centire, mint én a bőröndömet a Wizzair-utak előtt :D

Egy mandulatejes kávét kértem, ő kalandvágyból ugyancsak ezt rendelte - ekkor még nem tudta, mire vállalkozik... Mert a mandulatej vegánsajtba-besamelmártásba kiváló, de savanyú újhullámos kávéba kesernyés mandulatejet kérni, hát én is megbántam :D Úgyhogy ittuk-iszogattuk a rettenet mandulatej lattét, én úgy, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy a vegán cuccok pocsékak, ő meg, mintha a legfinomabb nedűt kortyolná udvariasságból :D 

A szakmázás már itt előkerült: megerősítette, hogy napi egy kávé tök oké a fogaknak, az még nem színezi el őket. Zene füleimnek, miután a fehérbort is csak azóta preferálom, hogy megtudtam, az fogbarátabb a vörösnél… Nem egy félénk pasi, belelendült a mesélésbe gyorsan. Hogy mikor megérkezett anno Magyarországra a reptérre, az angolt minimálisan pötyögő taxis a szállásáig tartó háromnegyed órás út alatt Fradi-drukkerré tette, és a mai napig az! Kivételes tudatossággal nyilatkozott a fociról, beismerve, hogy némi beléivődott fanatizmus mellett azért maga is inkább feszültséglevezetni-ordibálni jár meccsekre. Nem tűnt egy kukaborogató vandálnak, és Fradi-tetkót sem véltem rajta felfedezni, legalábbis az arcán-kézfején biztos nem, egyéb területeken bármi is lehet. Ilyen fun factekkel szórakoztatott, hogy a boltosoktól tanult meg magyarul - gyönyörűen beszélte a nyelvet egyébként, jól is érzi itt magát, esze ágába sincs visszaköltözni Finnországba! Láthatóan szerette a hangját, bőségesen volt mondanivalója, ellenben keveset kérdezett, elég volt neki az az infó, ami belőle jött :D De érdekes karakter volt a srác, szóval csupa fül voltam, ki tudja mikor leszek még egyszer ilyen közel nyelvrokonomhoz! 

Még egy ideig nyomta a one man showt, aztán lassan megindultam a gyógytornámra, ő meg vissza természetes közegébe, Pestre. Kicsit meglepett, hogy másnap rámírt, milyen különleges lány vagyok - érted én, akiről megtudott nettó két dolgot tegnap, többet biztos nem… Tehát különleges lány vagyok, és szeretne elhívni egy proper randevúra. Na ezt viszont szeretem, mikor nevén nevezik a gyermeket; ha most egy tisztességes randi jön, arra igen a válaszom! Lévén az első találkánk nem hivatalos randevú volt, hátha a hivataloson majd figyelmesebb oldalát is megvillantja fogorvosunk…

A Mitziben találkoztunk egy héttel később, a hangulatban hiba nem volt! Virággal érkezett és egy üveg áfonyalikőrrel ajándékba, amit legutóbbi üzleti útjáról hozott. Ő megint kávézott, én jó nagy darabos gyömbérteát kértem, kezdte kapiskálni, hogy normális dolgokat nem iszom :D Ezúttal sokkal interaktívabb volt a társalgás: beszélgettünk legkedvencebb nyaralásainkról, majdnem-nyaralás üzleti útjainkról, barchobáztunk is, hogy ki merre járt és szeretne még menni. Mondtam neki, hogy naplót írok, néha kézzsibbadásig akár, erre megmasszírozta a kezem. Kiderült az is, hogy mindketten háromnál több nyelvet beszélünk, de olyan szinten, hogy ő verseket is olvas japánul. Azt hittem, a lenyűgözőnek is van felső határa, de ez… 

Fél óra múlva meg már a fogsoromat vizslatta, na csak egy ránézés erejéig, hogy rendben van-e :D Szokatlan helyzet volt, de nem bántam, úgyis aktuális volt az éves ellenőrzés... Mikor aztán a randi végén távoztunk a Mitziből, furcsálltam, hogy a pultnál csak úgy kicsapja a készpénzt a zsebéből, de hát biztos van, akinek így kényelmes, tárca nélkül. Öleléssel váltunk el, és egy második randi ígéretével.

Az ominózus második randi a munkahelyemnél történt - egy gyors találkát beszéltünk csak meg, hogy látni szeretne munka után, edzés előtt. Az edzőteremhez közeli játszótérre mentünk, hangulatos volt a hinták-csúszdák árnyékában felnőttesen csevegni: “Milyen volt a napod?” és “Neked milyen volt a Fradi-meccs?”. Valami elképesztő jókedv áramlott belőle megint (mint az első két találkozásunkkor is). Dudorászott és egyszer-egyszer még táncra is perdült. Azt hittem, én vagyok az exhibicionista, de ő még túltett rajtam is!! Furcsa, mikor göbre tükröt tartanak nekünk - emésztettem a jelenséget, hogy valaki a hideg északról ennyire komfortosan érzi magát kis hazánkban és szabadon táncol-énekel az utcán, mintha az ilyesmi természetes lenne. Pedig én is ezt vallom, hogy szabad fesztelenül létezni, csak olyan ritkán jön ez velem szembe… Nem is tartott sokáig ezen elmélkedés, mentem tovább kondizni, de fogorvosunk bebiztosította a viszontlátást: elhívott harmadik randira.

Erre a Bálna Teraszon került sor egy kellemes őszi estén. Nézegettem az itallapot, de nem találtam rajta semmi maramerlot-kompatibiliset: csupa cukros lötty, a kávéhoz már késő volt, borozni meg egyedül nem akartam (ő autóval jött). Kiderült róla, hogy mégse olyan konvenciómentes, mint gondoltam, nem bírta elviselni, hogy semmit ne rendeljek. Kikért hát mindkettőnknek egy vizet, puritánparti! :) 

Ezúttal én akartam tesztelni a kanadai által mutatott szerelemtesztet, mely állítólag fellobbantja egymás iránt a párokat, akik megválaszolják egymásnak a kérdéssort. Meglepő módon nem úgy tűnt, hogy működne, a fogorvos némely válasza igencsak meghökkentett. Például hogy a büszkeség számára a legfontosabb érték, ami szerintem pont hogy elválasztja egymástól az embereket, nem összeköti. Mert a büszkeség az egyéni eredményre fókuszál, ami néha nem is egyéni: az én idegennyelv-tudásomat például masszívan nem magamnak köszönhetem, hanem a szüleimnek, akik hagytak és bátorítottak tanulni, a zseniális tanáraimnak meg a velemszületett belső hajtóerőmnek, aminek segítségével tudtam elég sokat ülni a fenekemen nyelvtant és szavakat magolva… Helyzeti előnyből indulunk oly sokan (valószínűleg te is sok mindenben, kedves olvasó), és hogy abból mit hozunk ki, az ne büszkeséggel, hanem örömmel és alázattal töltsön el minket… Ha meg olyan dolgokra lennék büszke, mint a magyarságom vagy a vízilabdásaink, abban semennyi szerepem sincs, hisz ide pottyantam földrajzilag és kész. Nincs bajom a büszkeséggel, de mint legfontosabb érték, azzal nehéz volt azonosulnom.

Olyanokat is mondott a fogorvos, hogy Budapesten nem jár bulizni, csak vidéken, ott biztonságosabb. Meg hogy csak arab barátai vannak itt - tőlük szerzi be a húst és velük jár vízipipázni. Meg hogy pszichopata lesz, ha tovább fokozzák az adminisztratív feladatait fogorvosként. Bevallom, a pszichopata szó említése megijesztett, tudván, hogy fogorvoshoz ténylegesen szenvedni járnak az emberek. Egyre szürreálisabbnak tűnt nekem a srác, nem állt össze a kép. Így amikor bedobta, hogy most menjünk vacsizni, elvisz kocsival a kedvenc éttermébe, bekapcsolt bennem a pánikgomb és visszakoztam, hogy ilyen rövid ismertség után nem ülök be senki autójába. Ezen felhúzta magát: "Minek nézel te engem, maffiózónak?!" Sikerült lenyugtatnom, hogy neeem, ez puszta női elővigyázatosság. Mondtam, hogy az autójáig elsétálok vele szívesen, aztán mennem kell. 

Helyreállt a béke, még elmesélte, hogy mit fog főzni a legfrissebb csirkeszállítmányból, aztán meg is érkeztünk a parkolóhoz. Kérdezte, hogy mit tippelek, melyik az ő autója? Hmm, mentem egy kis kört szétnézni, már kiváncsi lettem, mikor ugrik elő Jáksó valamelyik csomagtartóból, de nem kellett sokat várni, fogorvosunk autója szinte kiviláglott a többi közül:

-japán karakterek figyeltek a rendszámtábla mellett bal oldalon,

-Nagy-Magyarország térkép volt ragasztva a jobb oldalára,

-színváltós LED-ek sorakoztak a kormány mellett és most jön a ráadás,

-egy másfél méteres Fradi-sál figyelt a szélvédőn belül megkerülhetelenül!!

Az egész járgány híven leképezte a fogorvos színes egyéniségét, nekem túl színes is. Ijesztően színes! Elbúcsúztunk, és elfurikázott a messziségbe. Kellett az a levezetőkör még hazáig, hogy feldolgozzam az élményt... 

Megírtam neki másnap, hogy nem illünk össze, sajnálom. Túl sok volt ő nekem; ez azért irónikus, mert pár hónappal korábban én kaptam meg egy másik sráctól, hogy túl sok vagyok :) C’est la vie. A fogorvos erősködött, hogy kér még egy esélyt, ez viszont csak fokozta az ellenállásomat. Egy tréningen egyszer teljes hat napon át azt tanultam, miként figyeljek a megérzéseimre, és fogorvosunk kapcsán a megérzéseim azt sújták, jobb lesz nekünk nem találkozni. Nem tudtam, és nem is akartam elvonatkoztatni ettől az érzéstől, így azt válaszoltam neki, inkább ne találkozzunk. Megértőnek bizonyult, de azért kicsit később egy kocsmából még becsekkolt, hogy nem szokott inni, most mégis oda ment búfelejteni...

Tanulság: figyeljük magunkat, hogy mit súg a belső hangunk (vagy a zsigereink). Ha lágyan tiltakozik, az már pont elég jel. A fogorvos- és párválasztás fontos kérdés - ne bízd a véletlenre! :D